Kóborlok úttalan utakon – újfent -, körülvesz a nehéz vesztegelés, megisel már ez a láthatatlan sötét ösvény!
Menetelek szüntelen – fáradhatatlanul -, űzöm az ismeretlenbe tűnő, némán üvöltő, sötét mélységet.
Megpihenve várom – bár csak végre már -, a tájék mögött lássam a szunnyadó vörös óriás gyönge sugarait.
Reményvesztve állok a karzat előtt, hogy újra megleljem; dermesztő ez a végtelen pillanat, várom, sőt!
Révületben nézem a vágtató fekete fellegeket, fagyos iránytű a kezemben; minthogyha a múló időt jelezne!
Lassul a mutató – lassulok én is -, a leheletem jegesen elszáll, nincs több idő, minden megáll …

Fotógaléria