Mindszent

  • 29
150 150 Budavári Fotó

Időre-időre útra kelek… egyedül kell lennem, kiszakadni a megszokottból, azért hogy levegőt kapjon végre a lelkem; Elcsüggedt szívű magányos vándorként rovom az idegen, poros utakat. Egyformán néma falvak, szebb időket látott kisvárosok suhannak el mellettem, gondolataim végre már nem a mindennapi erőltetett menetben pörögnek, hanem ahogy haladok előre, mind távolabb és távolabb, elmém annál inkább képes befogadóvá válni az – elsőre oly riasztó – ismeretlennel szemben, és egyre kevésbé terhelik nyomasztó béklyók, zsibbasztó kötöttségek.

Autóm halk suhanással falja a jótékony kilométereket, átjárja és életre kelti a lejátszóból szétáradó különleges halk zene. Azt, hogy hol és miért szakítom meg utam, apró égi jelek, váratlan érzések határozzák meg; ez lehet egy napsütötte tér attraktív látványa, vagy épp egy kedves tekintet felém küldött varázsa. Észrevétlenül bolyongok ezután az ismeretlenben, egyetlen hűséges társam ebben a távoli és rejtélyes forgatagban a fényképezőgépem. Figyelem az embereket, látom a rezzenéstelen arcukat, a megfáradt tekintetüket, ők viszont nem vesznek észre ebből semmit sem, nem látnak és nem hallanak, láthatatlan vagyok számukra, sőt talán az egész világ számára. Telnek az órák, peregnek a súlytalan percek, számtalan a régmúltban gondosan elásott gondolatfoszlány kerül felszínre bennem, felülemelkedem az időn, a síkon, minden annyira könnyed és légies… fotózom.

Ekkor fájón, a semmiből rám ront, és kínzóan belém nyilall a kegyetlen valóság, a mély hazugságok emlékpokla, ahonnét ökölbe szorított kézzel próbálok szabadulni. Kitaszított utazóként kitartóan keresem, az egyre elhatalmasodó sötétségben a fényt, az objektív lencséje ugyanis kiszűr minden hazugságot és mocskot, így becsapni engem e kihűlt világ többé már nem tud. A fényképezőgépemben van az erőm, a hitem, legyőzhetetlenek vagyunk mi így ketten. Sokszor szemben állunk az egész világgal, olyan vagyok mint a harcedzett gladiátor kezében egy szem kardjával; A mindenható világosság azonban velem van, ott van az érzékeny lencsébe zárva, majd reménysugárként megszületik a képekben, az örökkévalóság számára.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Petőfi Sándor: Az Alföld (Pest 1844, június )

 

Fotógaléria

Adatvédelmi Nyilatkozat

Az alábbi gomb elfogadásával - az Általános Adatvédelmi Rendelet (GDPR) 6. cikk (1) bekezdés b) pontja, továbbá a 7. cikk rendelkezése alapján -tudomásul veszem, hogy az adatkezelő a most megadott személyes adataimat a GDPR, továbbá a saját adatkezelési tájékoztatójának feltételei szerint kezelheti.

További részletek: https://invisio.hu/adatvedelem/

Webhelyünk sütiket használ, elsősorban harmadik fél szolgáltatásaitól. Határozza meg adatvédelmi preferenciáit és / vagy fogadja el a sütik használatát.