Promissum

    • 367
    775 436 Budavári Fotó – Videó – Kisfilm △
    Elfeledett ígéret ereje, ég és föld között rekedt lélek fogadalma mely örökre a szívben lüktet …

    Promissum

    Emlékszel – e még, mit egyszer régen szemeimbe mélyedve ígértél?
    Akkor csillagként ragyogtál rám és megigéztél!

    Minden szavadat áhítva hittem és szánalmasan naiv férfiként miattad éltem!
    Tudtam és éreztem, rám talált a végzetem!

    Emlékszel – e még, mit egyszer régen finoman suttogva ígértél?
    Hangod dallamát most is felém sodorja a nyári szél!

    A szavak már üresen konganak, magányos lelkem fényei lassan kihunynak;
    Vágyaim Szentjánosbogarai folyton csak téged kutatnak!

    Emlékszel – e még, hogy fáradt tekintetem a távoli horizontot pásztázza?
    Olykor mintha felragyogna reményeim halovány délibábja!

    Úgy véltük, hogy mi ketten örökké élünk, s az akkori jelenben mindent elérünk!
    Szédítő mosolyod cseng fel fülemben, és szeretnék elveszni az örökké tartó ölelésben!

    Emlékszel – e még, mit egyszer régen ajkadon édes mosollyal ígértél?
    S most engem egy kegyetlen döféssel kínzó magányra ítélnél?

    Az ég elképesztő fényekben pompázik, reménysugár ez, vagy csak a képzeletem játszik?
    Mi ketten létezünk csak, a körülöttünk lévő zord világ ránk már nem számíthat!

    Meghoztad a döntést, választottál, engem az ereimben lüktető ígérettel magamra hagytál,
    Toporgom az elágazó útnál, könnyeimet nyelem minden mozdulatnál!

    Végül a folyóparton találom magam, hol egykoron simogató kéz mondta: maradj!
    Siratják a szomorú parti fák ezt a végtelen magányt!

    Hogyan most tovább, meddig kell várnom, mindenhol vélt ellenségek falát találom,
    Elvesztem ebben az idegen világban, némán kiáltok érted, de mindhiába!

    Ismét csend szállja meg viharverte szívemet, megjelenik a napsugár a sötét felhők felett,
    Kezeimet az ég felé kitárom, közös emlékeinket védelmezően magamba zárom;

    Emlékszel – e még, mit egyszer régen a számba forrón lehelve ígértél?
    Én soha el nem feledem, lelkünk esküjét a világért meg nem szegem!

    Lelkem medrének egyensúlya oda, partját hideg és haragos víz mossa,
    Fagyos nyugalom ül most a tájon, kihalt minden hirtelen belátom!

    A rideg valóság súlyosan mellemre borul, mindenben felfedezlek, hozzád beszélek,
    Remélem elmém riasztó játéka nem lesz őrület!

    Tudod, amikor nem látsz akkor is ott vagyok veled,
    S esküszöm, még ebben az életben behajtom elfeledett ígéreted!